A talpfelmérő módozatok közül elsőként a mechanikai talpfelmérés kerül górcső alá.

Ortopédiai szakrendelésen általában akkor jelenik meg a panaszosok túlnyomó többsége, amikor már viszonylag nagy a baj. Előrehaladott állapotban lévő bütyök, lúdtalp, sarokfájdalom, vagy kalapácsujj (ezekből eredő derékfájdalom) esetén nincs is jóformán más megoldás, mint a műtét, ám az elmúlt 30-40 évhez képest jelentős előrelépést tapasztalhatunk a megelőzés terén a modern egyedi talpbetét rendszereknek köszönhetően. Mielőtt azonban eljutnánk a valódi prevenciót jelentő egyedi talpbetétekhez – ígéretünkhöz híven – tekintsük át a talpfelmérő eljárások evolúcióját, kezdve a mechanikai talpfelmérés módozataival.

Szinte valamennyien emlékszünk még az ortopéd szakrendeléseken gipszes kézzel vizsgáló orvosok képére, hisz akkoriban (’60-as, ’70-es évekről beszélünk) a talp lenyomatát egy kellő szilárdságú gipszágyra léptetéssel készítették a szakemberek (kérdés, mi az a „kellő szilárdság”?!). Ezen a gipszágyon kellett aztán a páciensnek hosszú percekig mozdulatlanul állnia, ami majdnem teljességgel lehetetlen, éppen ezért ennek a módszernek a pontossága finoman szólva is megkérdőjelezhető, pedig önmagában a gipszminta egy teljesen mozdulatlan modell esetén hihetetlenül pontos. A mintát a megszilárdulást követően „utáncsiszolták”, majd a gyógyászati segédeszköz gyártó üzemben a modell alapján acélból kikalapáltak egy ortopéd talpbetétet, ami néhány próbát és igazítást követően hellyel-közzel képes volt valamennyire helyes tartásra késztetni a talp csontjait, inait és izmait. Ebben az időszakban kizárólag a már kialakult elváltozásokat próbálták kezelni, prevencióról jóformán csak a lúdtalp esetében beszélhetünk, nem véletlenül híresültek el a különböző ortopéd betétek „lúdtalpbetét” néven, függetlenül azok valódi szerepétől.

Később (’80-as évek) a mechanikai talpfelmérés e módját ötvözték az „indigós talpfelméréssel”, ami nagyjából annyit tett, hogy egy gigantikus méretű bélyegzőpárnára lépett a páciens, ezt követően pedig négyzetrácsos pauszpapírra, elsősorban az ortopéd betétet később nagyjából megfelelő alakra kalapáló szakmunkás dolgát megkönnyítendő, ugyanis ez a módszer remekül megmutatta, hol érintkezik a talajjal a vizsgált személy talpa. (Ezen kívül semmi egyéb jelentősége nem volt az indigós tesztnek, mint ahogy majd láthatjuk például a későbbi podoszkópos eljárásnál ugyanezt!). Utána ugyanúgy gipszágyon állt modellt a delikvens. A két „mérési” eredmény, illetve lenyomat összegzéseként előbb a megszilárdult gipszmintát „utómunkálták próbakészre”, majd ezt a korrigált negatív profilt próbálták a beteg talpához, így azért már sokkal megfelelőbb gyógybetétek váltak gyárthatóvá. Természetesen ezeknél az eljárásoknál rengeteg múlott a kivitelező szakértelmén, kézügyességén, tapasztalatán, ám mindvégig jelen volt a törvényszerű hibázás legfőbb felelőse: az emberi tényező. No és a napokig tintás talp sem volt valami szívmelengető.

Sokkal pontosabb talplenyomat vételére lett képes az orvostudomány a diagnosztika evolúciója során a roppanóhab (’90-es évek) feltalálása és bevezetése révén, ami a talp boltozatainak deformációját talán a mai napig a legpontosabban, legélethűbben képes visszaadni a mechanikai talpfelmérő módszerek közül, ráadásul egyszer használatos technológia lévén elég higiénikus, semmilyen nyomot nem hagy a felmért területen. DE! Egy fontos DE! Az eljárás során iszonyatosan sok múlik azon, hogy a páciens hogyan lép a roppanóhabba, mennyire mozgatja a felmérés során a lábfejét, lábujjait, hogyan tartja felsőtestét, karjait stb. Nagyon nagy előnye a minimális helyigény.

Pár év elteltével jelentek meg a zselépárnás talpfelmérő gépek, amelyek tulajdonképpen némi visszalépésnek tekinthetőek a „kőkorszaki” módszerekhez képest, pontosságban mindenképpen. A mintavétel során a páciens egy feltölthető zselépárnára helyezi a lábát, ami felveszi a talp formáját feltöltés után, ezt követően egy hőre lágyuló műanyag talpbetétsablont felmelegítenek, a zseléforma negatívjához simítják és a modell újra ráhelyezi a testsúlyát az egészre. E módozattal készülő talpbetétek legnagyobb hátránya, hogy ugyan a mérés visszaadja 3 dimenzióban a talp lenyomatát, de már csak a deformálódott talpcsontok helyzetét képes fixálni, prevencióra vagy korrigálásra teljességgel alkalmatlan. Eggyel fejlettebb módja e mintavételi formának, amikor az így elkészített „talpbetétet” pusztán mintának tekintik és ortopéd végzettségű szakmunkás ez alapján kézzel legyárt egy korrigáló talpbetétet. A többi mechanikai mintavételi módszerrel együtt ez az eljárás sem képes a talpnyomásról vagy éppen a bokák vagy a teljes test valamely irányba dőléséről korrekt információt adni. Valamennyi módszernél rettentően fontos a mérést végző, illetve a talpbetétet gyártó személy gyakorlata, szakképzettsége, kézügyessége, hozzáértése, tulajdonképpen azon és nem a mechanikai módszeren múlik az elkészülő betét megfelelő volta.

Cikksorozatunk következő részében a kétdimenziós (podoszkópos) talpfotózást és a háromdimenziós, számítógépes talpfelmérést részletezzük és hasonlítjuk össze.

Mechanikai talpfelmérés